Volt
egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes
tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az
égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a
madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte,
rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a
madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
(...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem
repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap
megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő
kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem
repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan
elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik
nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá
gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor
először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül
az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan
bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra
együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna,
hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted
volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged,
hogy újra találkozhass vele."
Paulo Coelho
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése