Volt
egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes
tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az
égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a
madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte,
rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a
madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
(...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem
repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap
megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett. A nő
kalitkába zárta, és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nem
repülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan
elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. (...) Egyik
nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá
gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor
először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül
az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan
bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra
együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna,
hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted
volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged,
hogy újra találkozhass vele."
Paulo Coelho