kucorgónk
már felszáradt a kőrőla kora reggeli pára
minden csendes, semmi sem
rezzen a mozdulatlan mára
az ősz lám mi mindenre
képes, a sír megnyugszik
sír, szeretetre éhes
Isten adta szemfedélnek
avart hullajt az őszi tél
a hajnal hideg kezétől
összegyűlik sok falevél
le kell őket söpörjem a kőről,
hogy találkozzam veled
vésett betűid hirdetik
hol vagy, és én hiszem
mögöttük mosolyogsz
integetsz: jól vagy
mint egy tükör másik oldaláról
nézel szembe velem, a kő
nem torzít, minden mozdulatod
végigsimítva benne meglelem
hangod is itt van az ujjaim
végén, azok remegve csókolják
betűid árkát, s élik ahogy
arcod a foncsoron át lát..
(2012. 10. 26. /Alexander Kovats)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése