lila selyemlepel fedi testét,
agyamon villámként suhanva át,
bárcsak velem töltetné az estét.
Rátapad szemem és némán merengek,
mily karcsú, sejlő, gömbölyded idom,
hozzálépek, merészet kérdezek:
Vacsorázni, kedves, meghívhatom?
Mona Lisa mosollyal az arcán,
szelíden, csendesen ennyit rebeg:
„Köszönöm nem, de odaát talán,
ha rendeztem sivár életemet”.
Csillogó könnycsepp ül fakó arcán,
pillekönnyeden az erkélyre lép,
korláthoz ér, visszatekint némán,
magát mélyre bízva, semmibe vész.
De miért? Kérdem feltörő hangon,
s gyűrött párnámon könnycseppek nyoma,
szörnyű álmom viharos hajnalon,
egy eldobott lét, hű karcolata.
Albert Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése